Az utóbbi évszázadokban számos olyan területet vett birtokba az emberiség, mely egyes művelési ágak szerinti gazdálkodásra eredendően nem alkalmas. Sőt, sok esetben ma sem alkalmasak teljes mértékben. Ilyen területek, például, a mélyfekvésű, vízállásos szántók, vagy a meredek, könnyen erodálódó domboldalak szántói, gyepjei, de sok beépített terület is.
A tájban folyó mezőgazdasági művelés alapvetően határozza meg a táj vízháztartását és természeti állapotát. A természeti állapot csökkenésében kiemelkedő szerepe van a szántóföldeknek, melyek a Magyarország területének több mint 50 %-át alkotják.
A magasabb fekvésben lévő szántók esetében az erózióveszély áll fenn, valamint annak következtében a lemosódott, másutt lerakódó talaj okozta feltöltődés. A mély fekvésű szántók okai a lecsapoló árkok létrehozásának, a patakok, folyók kanalizálásának, a természetes vízmegtartásra alkalmas, árterek, mocsarak, lápok, szikesek felszámolásának.
A legmélyebben fekvő (pl. mocsarak helyén létrehozott) szántók belvízmentesítése is lehet oka annak, hogy a kissé magasabb térszínek szántói is szárazabbá váltak.
A fenti okokból a legsürgetőbb a mélyfekvésben és meredekebb lejtőkön lévő szántók művelési ágának megváltoztatása, ezzel az aszálykár mérséklése, a természeti állapot javítása, a víz tájban tartása.
A művelésiágváltás eredménye lehet (kaszált vagy legeltetett, lehetőleg természetközeli) gyep, erdő, vagy nádas, mocsár, láp, a mindenkori domborzati, vízrajzi adottságoknak és fenntartható hasznosítási céloknak megfelelően.
Az itt bemutatott két ábra ugyanazt a tájrészletet mutatja be, két helyzetben: 
A felső ábrán a kanalizált patak vagy árok a talajvízszintet süllyeszti. A mellette lévő depónia (mely az árokmeder kitermelt anyagából származó föld és kotrási anyag alkotta folyamatos halom) földgátként funkcionál. A depónia ugyan a nagyvíz kilépését megakadályozza, de az árok felé a felszíni vizek bejutását is gátolja csapadékos időszakban, ezzel a szántó „belvizes” állapotát fokozza.
Az év nagy részében, ugyanakkor, a víz a mély árok mélyén folyik, így a talajvízszintet süllyeszti, alacsonyan tartja, a tájat szárítja.
Összességében: Csapadékos időszak
ban a „belvíz” okoz kárt, mindeközben az év nagy részében a felszíni és felszínalatti víz folyamatosan távozik a tájból, mely az aszálykockázatot növeli. A magasabb hátakon az aszályos időszakban már károsodott szántóföldi kultúrát ábrázoltuk.
Az alsó ábrán a művelési ágváltás és mederátalakítás utáni tájrészletet figyelhetjük meg:
Az árok folyásfenékszintje magasabbra lett emelve, a depóniák egy része betöltésével, ezért az árok talajvízszintet süllyesztő hatása mérséklődött.
Mivel a depóniákat megszakították, ezért a nagyvíz ki tud lépni a mederből, de vissza is tud folyni oda.
A magasabb talajvíz (és „belvíz”) és a mederből kilépő víz a mélyfekvésű szántón kialakított gyepet (legelőt, kaszálót) nem károsítja, annak hozamát fokozza.
A magasabb térszínen lévő szántók vízellátottsága öntözés nélkül, a talajvízszint emelésével javul.
Azokon a mélyfekvésű területrészeken, ahol a gyepgazdálkodás számára is túl sok a víz, nádas, mocsár, erdő jöhet létre.
A végeredmény egy a mainál mozaikosabb, területhasználatában és élőhelyeiben is diverzebb táj.
Az itt bemutatott megoldási lehetőségek a művelésiágváltás, a belvíz és az aszálykár kezelésének felvázolását az árok természetszerűbb kialakítása nélkül mutatja be.
Ezek a megoldások a medrek menti vizes élőhelyek vízellátását, a nagyvízi hozamok természetes mélyvonulatokba kivezetését is segíthetik. Az árkok és patakok medreinek élővé tételét ezzel együtt szorgalmazzuk, és másutt be is mutatjuk.