Az alacsonyabb dombvidéki tájak patakvölgyeiben hajdan jellemzőek voltak a rosszlefolyású, mocsaras, lápos területek. Nagy mennyiségű víz természetalapú megtartására alkalmas területek voltak és lennének ma is.
Hazánk jelentős részét borították rossz lefolyású, lefolyástalan mocsaras, lápos, szikes területek.
A rájuk hulló csapadékvíz helyben maradt, nehezen vagy egyáltalán nem szivárgott el. A környezetük felől a talajvizen át további vízpótlást kaptak (ezért is nevezzük őket felszín alatti víztől függő ökoszisztémáknak). A mocsarak és szikesek vízháztartása kissé ingadozó, a lápoké stabilnak mondható volt. A mocsarak egy része természetes okból is kiszáradhatott, de az év nagy részében víz állt medrükben, a terep mélyedéseiben.
A sekély, de összességében nagy víztömeg párolgása hűvösebb, kiegyenlítettebb mikroklímát biztosított, és mivel ez a vízmennyiség nem került elvezetésre, nem is növelte az árvízi hozamokat.
Ennek a kedvező táji vízállapotnak lehetőség szerinti helyreállítását a lecsapoló árok és patakmedrek részleges vagy teljes feltöltésével, a mélyvonulatok, völgytalpak elönthetőségének biztosításával, a talajvíz magasan tartásával, a megfelelő művelési ág megválasztásával, vagy a művelés felhagyásával lehet elérni, természetalapú módon.
A víz helyben tartását zsilippel is lehet segíteni (ld. 9. számú ábra és leírás), de példánkban egy olyan esetet jelenítettünk meg, melyben az árokszerű patakot feltöltötték, kanyarulatosabbá alakították. Ennek eredményeként a nagyobb hozamok a mederből a völgytalpra („reaktivált ártérre”) kiléphetnek. A talajvízszint magasabbra került, mellyel a völgytalpi mocsarak és láptó medrében a felszín alatti víz tartósan megjelent.