Az elmúlt évek nyárestéi nem múlhattak el a védett dunavirág (Ephoron virgo) kérészek tömegrajzásai nélkül, így a széles körben ismert tiszavirágzás mellett a dunavirágok is egyre inkább előtérbe kerülnek.
A faj népszerűsége 2012 óta nő, amikor is több évtizednyi szünet után újra megfigyelhetjük milliós tömegeit, és mára a teljes Duna-szakaszon és sok mellékfolyóján ismét repülnek. A fehéres színezetű dunavirágok rajzása július végétől egészen szeptember elejéig várható, egyes folyószakaszokon akár tíznél is többször milliós rajzást produkálva.A kérészek sötétedés után jelennek meg: először a lárva a felszínre úszik, majd előbújik belőle a néhány centiméteres szárnyas rovar. A hímek esetében ez a nem ivarérett szubimágó, amely további vedléssel alakul át ivarérett alakká, azaz imágóvá, míg a nőstényeknél a lárvabőrből rögtön az ivarérett szárnyas rovar kel ki. Ezután megkezdik repülésüket, s ezzel együtt párzásukat is. A megtermékenyített nőstények ezután rajokba állnak és megkezdik a folyásiránnyal szembeni gyors, jó néhány km-es, kompenzációs repülésüket. A kérészek egy idő után végelgyengülésben a vízbe hullnak, lerakják tojáscsomóikat és elpusztulnak, miközben a hímek vízfelszín fölötti rövid élete is véget ér. A nőstények a kompenzációs repülésükkel ellensúlyozzák a vízbe kerülő peték elsodródását, továbbá elérik, hogy petecsomóik megközelítőleg azon a helyen érjék el a mederaljzatot, ahol a szülők korábban sikeresen kifejlődtek.
Varázslatos élmény megtapasztalni a dunavirágok esti tömegrajzását. A nőstények kompenzációs hada alkalmanként több mint egy órán át szinte teljesen elborítja a folyót és part közeli részeit. A vízbe gázolva sötétben is látni és hallani szárnyuk zizegését, az ember testét simogatva érintik az óriási rajba rendeződő, nedves testű karcsú vízi rovarok. Zseblámpa fényénél vagy vakuval megvillantva pedig örökre szemünkbe ég a megszámlálhatatlan kérész, a nyáresték „hóvihara”.
A kérészek repülése azonban korántsem zavartalan. Az MTA ÖK Duna-kutató Intézetének és az ELTE Környezetoptika Laboratóriumának szakértői 2012 és 2019 között terepi kísérleteket végeztek. Kimutatták, hogy a sötétedés utáni tömegrajzást megzavarja a közvilágításból eredő fényszennyezés. A folyók felett átívelő hidak, a kivilágított hajók és a part menti épületek fényei ugyanis egy olyan összetett ökológiai csapdát jelentenek, ahol a hagyományos ökológiai fényszennyezés (a közvilágítás vonzó hatása) és a közelmúltban felfedezett poláros fényszennyezés (az aszfalt vízfelszínhez való optikai hasonlósága) egymás hatását erősítve hat természetes viselkedésükre. A hidak lámpáinál kialakuló ökológiai csapdában a dunavirágok hatalmas csóvákat alakítanak ki, végül pedig a számukra vizet utánzó aszfaltra petéznek és elpusztulnak. A jelenség közlekedésbiztonsági problémákat is okoz: az aszfalton összegyűlt bűzös tetemszőnyeg csúszóssá teszi az autók, kerékpárosok és gyalogosok által használt felületeket.
A kutatócsoport eredményei alapján 2019. áprilisában a tahitótfalui Tildy Zoltán hídon épülhetett ki világelsőként egy olyan innovatív műszaki fejlesztés, amely az idei rajzási időszaktól kezdve szolgálja a kérészek védelmét. A hídpillérekre szerelt kék fényű reflektorok a rajzás időszakának estéin akkor kapcsolnak be automatikusan egy 4 órás üzemidőre, amikor az égboltfény intenzitása egy előre beállított szint alá csökken. Az újonnan kiépült optikai védőrendszer közvetlenül a folyó felett tartja a rajzó kérészek zömét, mondta el Farkas Alexandra, a kutatócsoport tagja. „Az első tapasztalatok alapján a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj támogatásával kiépült eszköz működésekor jóval kevesebb kérész repül csak fel az aszfaltút feletti lámpákhoz, legnagyobb hányaduk a hídpillérek környezetében, közvetlenül a víz felett marad. Ennek köszönhetően a rajzó kérészek többsége megtermékenyített tojáscsomóival együtt nem az aszfaltra, hanem a Duna vizébe hullik, miáltal utódaik megmenekülhetnek. A megvalósult fejlesztés ráadásul nemcsak természetvédelmi célokat szolgál, hanem általa a tahitófalui hídon történő közlekedés is biztonságosabbá válhat”.
Potyó Imre
