Szent László-tárnics
Alighogy Szent László király a tatárokat kiűzte Magyarországról, szörnyű pestisjárvány tört ki. A király imájával elnyerte Istentől, hogy a dögvész gyógyítója az a növény legyen, amelyet felfelé lőtt nyila visszahullva eltalál. Így lett a magyarok pestisfüve a keresztesfű, amit azóta Szent László füvének neveznek.
A középkori monda egyrészt onnan eredhet, hogy a Szent László-tárnics
gyökere valóban gyakran olyan, mintha átfúrták volna, másrészt, hogy a
népi gyógyászatban sokféle gyógyhatását ismerték. Utóbbira utal latin
neve is. Névadója a bosszúálló és iszákos illír király, Gentius volt,
aki számkivetettségében gyógyító növények tanulmányozásával foglalkozott
és elsőként ismerte fel a tárnicsgyökér gyógyhatását. A Gentiana név
módosulása az is, hogy a tárnicsok közismert magyar elnevezése az encián
és a kékszínű tárnicsok színe is ezért enciánkék.
A Szent László-tárnics ma nem túl gyakori védett növény,
lelőhelyeinek felkeresése mégis a zoológusok számára igazán izgalmas.
Ennek oka, hogy egy még nála is ritkább lepkefaj, a szürkés
hangyaboglárka (Maculinea rebeli) a virágbimbóira és virágaira, valamint
a virágok közelében levő levelek felszínére rakja le petéit. Az ezekből
kikelő lárvák kezdetben a tápnövény éretlen magvaival táplálkoznak.
Később leereszkednek a földre, ahol hangyalárvák viselkedését, és
feromonjainak illatát utánozva elérik, hogy a hangyadolgozók bolyaikba
hurcolják és „háziállatként” tartsák, saját ivadékaikhoz hasonló módon
táplálják őket.
Társneve: epefű
Gentiana cruciata LINNÉ 1753