Fűz
A fűz valaha goromba, szúrós növény volt, amikor a római katonák Krisztus ütlegelték, belőle törtek tüskés gallyakat. A fűz, hogy segítsen, elhullajtotta tüskéit és szomorúságában lehajtotta ágait. Azóta simák az ágai, és akkor keletkezett a szomorúfűz. A fűz ennek a legendának a révén vált húsvéti növénnyé. Annak emlékére, hogy a Jeruzsálembe bevonuló Messiást a nép pálmalevelek leterítésével fogadta, a katolikus egyház virágvasárnapon fűzbarkát szentel. Nálunk leginkább a kecskefűz (S. caprea), a rekettyefűz (S. cinerea) és a cinege fűz (S. rozmarinifolia) rügyes vesszője a húsvéti barka.
Ősi megfigyelés, hogy a fűzkéreg fájdalomcsillapító hatású, már
Hippokratész fűzfakéreg-kivonatot ajánlott a szülési fájdalom
csökkentésére. A fűz tudományos nevéről szalicilátoknak nevezett
vegyületeket több növényből is kimutatták, de megtalálható például a
fűzkérget rágcsáló hódok végbélnyílása körüli bűzmirigyekben is. A
fűzkéreg gyógyhatása később az orvostudományban és a gyógyszerészetben
tudománytörténeti jelentőséget nyert, ugyanis elvezetett az aszpirin
felfedezéséhez. Edward Stone angol pap az 1700-as évek végén olyan
növényt keresett, ami a váltóláz gyógyításában helyettesíthetné a drága
perui kínafakéregből előállított kinint. Egyszer megkóstolta a fehér fűz
(S. alba) kérgét és érezve, hogy milyen keserű, arra gondolt, hogy
hátha más tulajdonsága is hasonlít a kínafa kérgére. Másik érve a
fűzkéreg kipróbálása mellett az az elgondolás volt, hogy számos
természetes baj, betegség magával hordja gyógyulását, vagyis a betegség
okától nincs messze annak gyógyszere sem és a fűz pont olyan nyirkos,
nedves helyeken él, ahol a váltóláz is terjed. Mindezek alapján 50
beteget kezelt porított fűzfakéreggel, sikeresen. Közleményét követően
jelentősen megnőtt a fűzfakéreg használata fájdalom- és lázcsillapítás
céljából. Később, az 1800-as évek végén olyan szaliciláttartalmú
vegyületet kerestek, amivel a kedvezőtlen mellékhatások – hányinger,
gyomorpanaszok – nem jelentkeznek és ennek az acetilszalicilsav, vagyis
az Aspirin felelt meg.
Salix (LINNÉ, 1753)